Horvátország kis területe ellenére rendkívül gazdag kulturális és természeti örökségben. Az ország területén nyolc olyan helyszín található, amelyet az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánított, valamint több a várományosi listán is szerepel. Ezek a helyszínek a történelem, az építészet, a művészet és a természet legkülönlegesebb emlékei közé tartoznak Délkelet-Európában. A római kori emlékektől a középkori városokon át a reneszánsz erődítményekig és a természeti csodákig mindegyik más korszakot és örökségtípust képvisel.
Dubrovnik óvárosa
Dubrovnik óvárosa 1979 óta szerepel az UNESCO Világörökségi listáján. A város a 7. században jött létre, és a későbbi századokban a Raguzai Köztársaság központja volt, amely a 15–16. században virágzó tengeri hatalomként működött. A városfalak több mint 1900 méter hosszan veszik körül az óvárost, helyenként 25 méter magasak és 3–6 méter vastagok, így a középkor egyik legjobban megőrzött védműrendszerének számítanak a Földközi-tenger térségében. A falakat több bástya és torony erősíti, köztük a Minčeta-torony, a Bokar-erőd és a Lovrijenac-erőd, amely a várost nyugatról védte. Az óvárosban található a 14. századi Sponza-palota, a Rektori palota, a Szent Balázs-templom és a Frangepán kolostor – mind a város önállóságát és kulturális rangját jelképezték. A város 1667-ben súlyos földrengést szenvedett el, de gyorsan újjáépült, megőrizve középkori városszerkezetét. Dubrovnik építészeti és jogi rendszere – különösen a korai tengeri jogalkotása – az adriai térségben egyedülálló. Az 1990-es évek háborús károsodásai után a várost teljes körűen restaurálták, így ma a legépebben fennmaradt középkori városkomplexumok egyike Dél-Európában.
Split – Diocletianus palotája és történelmi központja
Split történelmi központja Diocletianus római császár palotája köré épült, amelyet i. sz. 295–305 között emeltek. A palota eredetileg a császár visszavonulási rezidenciája volt, és a római palota- és erődépítészet ritka, szinte teljesen fennmaradt példája. A négyszögletes alaprajzú épületegyüttes 215×180 méteres területet foglal el, és mind a négy oldalán monumentális kapuk nyílnak – a legismertebb a Porta Aurea, az aranykapu. A falak 18 méter magasak, és tornyokkal, valamint oszlopsorokkal tagoltak. A központi Peristil tér és a mellette álló Diocletianus-mauzóleum (ma a Szent Domnius-székesegyház) a késő római és korai keresztény építészet egyedülálló átmenetét mutatja. A középkor során a palota területét házakká, utcákká és templomokká alakították, így Split az egyik legrégebben folyamatosan lakott város Európában. Az UNESCO 1979-ben vette fel a listára a város történelmi magját, mivel az a római urbanisztikai hagyomány és a középkori városfejlődés szerves egységét példázza. A palota szerkezete ma is olvasható, és a római oszlopok, szobrok, valamint az eredeti falak részben beépültek a mai lakóházakba.
Plitvicei-tavak Nemzeti Park
A Plitvicei-tavak Nemzeti Park 1979 óta a Világörökség része, és Horvátország leglátogatottabb természeti területe. A 296,85 négyzetkilométeres park az ország hegyvidéki részén, a Kapela- és Plješivica-hegység között fekszik. A fő látványosságot a 16 tóból álló tórendszer jelenti, amelyeket vízesések és mésztufa-lépcsők kötnek össze. A mésztufaképződés folyamatos biokémiai folyamat: a vízben élő algák és mohák kiválasztják a kalcium-karbonátot, amely új rétegeket épít a vízesésekre – ez a travertínó-képződés folyamata. A park növényvilága rendkívül gazdag, több mint 1200 növényfaj ismert itt, köztük 70 orchideafaj. Az állatvilágban előfordul a barna medve, a farkas, a vidra és a hiúz is, ami különleges ökológiai értéket ad a területnek. A Plitvicei-tavak tudományos jelentősége abban áll, hogy a mésztufás vízesések fejlődése itt ma is megfigyelhető természetes körülmények között. Az UNESCO kiemelte a park kivételes szépségét, valamint a természetes folyamatok érintetlenségét. A Plitvicei-tavak a világ legjelentősebb karsztvízi rendszerei közé tartoznak, és a környezetvédelmi kutatások referenciahelyszíne.
Sibenik – a Szent Jakab-székesegyház
A Szent Jakab-székesegyház Šibenik városában 2000-ben került fel a Világörökségi listára. Az építkezés 1431-ben kezdődött és 1536-ban fejeződött be, így közel száz évet ölel fel, három generációnyi mestermunkával. A templom kizárólag kőből készült – habarcsot nem használtak –, ami technikai szempontból rendkívül ritka a korabeli Európában. Az építésvezető, Juraj Dalmatinac (Giorgio da Sebenico) és utódja, Niccolò di Giovanni Fiorentino velencei hatású, de egyedi dalmát gótikus-reneszánsz stílust hoztak létre. A székesegyház kupolája, dongaboltozata és bordás szerkezete a kor mérnöki újításai közé tartozik. A külső falon 71 emberi fej domborműve látható, amelyek valós kortársakról mintázott portrék – egyedülálló ikonográfiai megoldás a reneszánsz szobrászatban. A templom a város önállóságának szimbóluma volt, mivel Šibenik az első, kizárólag horvát alapítású dalmát város. Az UNESCO az építészeti megoldások és a kőépítési technikák integritása miatt ismerte el a műeméket, amely harmonikusan illeszkedik a környező városi térbe. A katedrális ma is eredeti funkcióját tölti be, és a dalmát építészeti örökség egyik csúcspontja.
Trogir történelmi városmagja
Trogir 1997-ben került fel a Világörökség listájára, mint az egyik legteljesebben megmaradt középkori városszerkezet Délkelet-Európában. A város egy kisméretű szigeten fekszik Split és Šibenik között, és már az ókori görögök is alapítottak itt települést Tragurion néven. A római, majd a bizánci korszak után Trogir a velencei uralom idején, a 13–15. században érte el fénykorát. Az óváros szerkezete máig olvasható: keskeny, ortogonális utcák, központi piactér és körülzárt, falakkal védett terület jellemzi. A városmag legjelentősebb műemléke a Szent Lőrinc-székesegyház, amelynek kapuját Radovan mester 1240-ben faragta – ez a horvát középkori szobrászat legfontosabb fennmaradt alkotása. A városfalakat és a Kamerlengo-erődöt a 15. században erősítették meg, a város arculatát pedig a velencei gótika és reneszánsz stílus jegyei formálták. Az UNESCO indoklása szerint Trogir „a középkori városi kontinuitás és a humanista városépítés egyedülálló példája”, amelyben a különböző történelmi korszakok rétegei szinte sértetlenül együtt élnek.
Euphrasius-bazilika, Porec
Az isztriai Porec városában található Euphrasius-bazilika a 6. században épült, és 1997 óta szerepel a Világörökség listáján. A bazilika, a püspöki palota, a keresztelőkápolna és a mozaikok együttese a korai keresztény építészet egyik legteljesebb fennmaradt komplexuma a Földközi-tenger térségében. A templomot Euphrasius püspök építtette 553 körül, és az épületegyüttes a bizánci hatások mellett a helyi isztriai kőfaragás és mozaikkészítés hagyományait is tükrözi. A főapszis mozaikjai a konstantinápolyi és ravennai mesterek munkáival egyenrangúak: arany háttér előtt Krisztus, Mária és a szentek alakjai láthatók, finom arcvonásokkal és részletgazdag ábrázolással. A bazilika padló- és falmozaikjai a korai keresztény ikonográfia kiemelkedő dokumentumai. A templomhoz kapcsolódó püspöki palota és az atrium szerkezete jól mutatja a késő antik vallási központok kialakításának folyamatát. Az UNESCO a helyszínt a korai keresztény művészet és építészet kivételes megőrzöttsége miatt vette fel a listára.
Stari Grad-síkság (Hvar-sziget)
A Stari Grad-síkság Hvar szigetén található, és 2008-ban került fel az UNESCO Világörökségi listájára. A terület az ókori görög város, Pharos (ma Stari Grad) kolóniájához tartozott, amelyet i. e. 385 körül a parosi görögök alapítottak. A síkság különlegessége, hogy az ókori görög földosztási rendszer – a chóra – máig fennmaradt, több mint 2400 éven át folyamatosan használt mezőgazdasági struktúraként. A parcellákat száraz kőfalak, utak és birtokhatárok határolják, amelyek ma is jól felismerhetők, és az eredeti geometriai rendszer szerint szerveződnek. A területet ma is főként olajfák, szőlők és gabona uralják, ugyanazon a mintázaton, ahogy azt az ókori telepesek kijelölték. Az UNESCO értékelése szerint a Stari Grad-síkság „a Földközi-tenger legrégebben folyamatosan művelt mezőgazdasági tája”, amely kivételesen szemlélteti a klasszikus földhasználat és tájtervezés folytonosságát. A területen számos hellén és római kori kőépítmény, templommaradvány és agrárszentély található, amelyek tudományos szempontból is jelentősek.
Stecci – középkori sírkövek (Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Szerbia)
A stećci, azaz kőből faragott középkori sírkövek temetői 2016-ban kerültek fel a Világörökségi listára, több ország közös helyszíneként. Horvátország területén négy ilyen lelőhely található: Cista Velika, Dubravka, Konavle és Lištani. Ezek a 12–16. század között készült, díszített sírkövek a Balkán-félsziget nyugati részére jellemző, sajátos temetkezési hagyományt képviselik. A faragványok között keresztmotívumok, állatalakok, táncoló emberek, lovasjelenetek és geometrikus díszítések szerepelnek, gyakran glagolita feliratokkal. A sírkövek különlegessége, hogy a katolikus, ortodox és bogumil vallási közösségek egyaránt használták őket, így a kulturális és vallási hatások találkozási pontját képviselik. A kőlapok anyaga többnyire mészkő, faragásuk technikája finom és részletgazdag. Az UNESCO a stećci jelentőségét a középkori Délkelet-Európa társadalmi és spirituális életének dokumentumaként ismerte el.
